Facebook: Tetszik, nem tetszik. Mindenki próbálkozik, másokat reklámoz, ingyen, csak hogy az a valaki esetleg észrevegye (esetemben Ulmann Mónika "nem like-olása" miatt lettem letámadva) s ha valahol falba ütközik, máris ítélkezik: na ez milyen negatív, mert az általa nagyra tartott művészt, akárkit, ez valamiért nem szereti, vagy csak közömbös neki, de az is lehet, hogy annyira nem ismeri, s legszívesebben kígyót békát kiabálna rá, de udvariasan, s lenézően csak azt javasolja, hogy tanuljon meg mosolyogni a másik egyszer az életben.
Játszma. Egy újabb a sok közül. Remek marking fogással az illető rá akart venni, hogy jelöljem be az említett színésznőt, mert ő be fog égni, ha nem gyűjt neki rajongókat, ahogy ígérte az oldalán, én meg elutasítottam, mert erőltetettnek érzem, s nem hiszem, hogy Ulmann Mónika hétköznapi bokros teendői között csak azzal foglalkozna, hogy vajon az illető tényleg hoz-e neki annyi like-ot, ahogy ígérte. Főleg ha nem is ő foglalkozik a rajongói oldalával, hanem valamelyik megbízott ügynökség. De az illető, mivel más a véleményem, elítél, azt írja, negatív vagyok, s lekezel, holmi mosolygásra tanulással.
De mi van e mögött? Tükör. Ő vajon mennyit mosolyoghat egy nap? Ha rögtön elítéli azt, aki a mézes-mázos, kuncsorgó dumájára, nemet mond. Az ő lelke vajon mennyire kiegyensúlyozott?
Engem írásra késztetett mindez, őt meg ítélkezésre. Vajon hányszor mondhattak már nemet neki, ha egyből támad?
Nem tartom magam negatívnak, talán ez látszik is az írásaimon. Ő viszont saját magát annak tartja, hogyha ezt vágja hozzám, s valószínű keveset mosolyog egy nap, ha ezt adja ki nekem leckéül. Szemben áll vele a másik én, aki most én voltam, s azt mondja, fogadd el, hogy nem mindenki akarja a te kérésedre bejelölni az adott művészt. Fogadd el,hogy ő nem szorul a segítségedre.
De ez az én kisiskolás módra bizonyítani akar, egy számára elérhetetlen személynek, ideálnak, mert valahol valaki nem figyelt rá annak idején eléggé, s nem mondta neki, hogy milyen ügyes és okos, ha éppen valamiben jól teljesített.
Látom ezt a saját kétéves fiamon például, bár ez csak apró példa. Ha bilizik meg kell dicsérni, s ha véletlenül elfelejtem, mert épp a gépen pötyögök, csalódottan felsóhajt. No ilyenkor gyorsan észbe kapok, s ódákat zengek az ügyességéről:)
Ha valakire nem figyelnek gyermekkorában, nem dicsérik eleget, később ilyen helyzetekbe hozza magát, mint esetemben ez a bizonyos fiatalember. Támad, mert sérült benne valami, nem nőtt fel egy része, nem volt rá eléggé odafigyelve.
A facebook meg valahol terápia is az ilyen embernek: rengeteg ismerős, akiket alig ismer, de beszélgetnek vele, megdicsérik ezen-azon dolgát, like-olják, ha úgy tetszik, de saját árnyéka néha vissza köszön. Most éppen az én személyemben.
Merjünk tükörbe nézni:) S ha már a szemébe néztünk, nos akkor már mosolyoghatunk.
Napfényes napokat mindenkinek!:)
Ja, és nyugodtan like-olhattok engem is a http://www.facebook.com/gyermekvallas oldalon.